BaekYeol - Cemetery

Halkan szitkozódva lépdeltem végig a poros úton, miközben a kannából kiloccsanó jéghideg víz olykor-olykor összetalálkozott csupasz vádlimmal, s végigszánkázott bőrömön, hogy belefolyhasson cipőmbe, ezzel eláztatva a zoknimat is. Fáradtan töröltem le homlokomról az izzadságcseppeket, amiket a nyári nap sugarai szültek meg, s szaporítottak egyre. Égette arcomat a forróság, fontolóra vettem, hogy magamra locsolom a kezemben szorongatott kanna tartalmát, de fontosabb célra tartogattam a vizet.

Már csak pár lépés választott el állomásomtól, így megkönnyebbülve torpantam meg, mikor az ismerős felirattal kerültem szembe. Letettem a kancsót a betonra, s pár szekundumot csendben töltöttem el, halványan mosolyogva a két névre és a négy évszámra, amik már csak puszta emlékként szolgáltak. Egyfajta relikviaként, amit szüleim hagytak maguk után.

– Bocs a késésért – motyogtam magam elé, s egy elnézést kérő vigyorral emeltem meg újra kannát, s közelebb léptem, hogy inni adhassak a már hervadásban lévő virágoknak. Lassan újakat kéne ültetni, mert a nyári forróság hamar kiszárítja a növényeknek, egy rendezetlen sírnál pedig nincs is hitványabb látvány.

Gondosan oszlattam el a vizet, hogy mindenhova egyaránt jusson, s mikor a kancsó kiürült nagyot sóhajtva ledobtam magamat a sír szélére.

Szüleim soha sem tolerálták a késést, így haláluk után mindig megpróbáltam betartani az este hét órát, amit a látogatásuknak szenteltem. Most viszont sikerült megváratnom őket munkámnak köszönhetően, így nem kis lelkiismeret-furdalással viaskodtam magamban. Kompenzálni próbáltam a hibámat, így az előző alkalmaknál tovább maradtam mellettük, remélve megbocsátásukat.

Szavakba önthetetlen érzelmek kavarognak bennem, akárhányszor kijövök hozzájuk. Emócióim kaotikusak, még én is képtelen vagyok kiigazodni rajtuk. Egyszerre önt el a megkönnyebbülés és a nyugalom, hála közelségüknek és a temető csöndjének, viszont szám íze keserű, szívemet pedig mintha mardosná valami, mikor ujjaimmal csak a sírfeliratot simíthatom végig, és többé nem érhetek hozzájuk. Többé nem vonhatom magamhoz anyám törékeny testét, s többé nem érezhetem apám ujjainak erős szorítását kézfejem körül.

Könnyekkel küszködtem, bár nem tudtam eldönteni, vajon az öröm, vagy a bánat szülte őket. Talán mindkettő, ezért is volt olyan intenzív, mégis hangtalan a sírásom. Nem töröltem le a sós cseppeket, engedtem, hogy forró csíkot hagyjanak arcomon, majd a kőre pottyanjanak nyomot hagyva rajta. A szél rászárította bőrömre a nedvet, kellemetlen érzést eredményezve, de nem foglalkoztam vele. Engedtem, hogy emlékeim szárnyra kapjanak, s ne csak a hajamat lengesse a szél, de gondolataimat is magával vigye egy körre, majd bumerángként visszaszállítsa hozzám.

                                                                                                                       

Fogalmam sincs, meddig ülhettem ott némán, talán a lemenő Nap figyelmeztetett, hogy ideje lenne hazaindulnom. Nyár lévén egyáltalán nem fáztam, az idő pont kellemesre hűlt, de mégis éreztem, hogy ideje felállnom, és haza mennem.

– Megyek – tápászkodtam fel térdeimre támaszkodva, majd közelebb hajoltam a sírkőhöz, hogy egy apró csókot leheljek a csiszolt felületre. – Holnap után megint találkozunk. – A kannát a kő mellé állítottam, ahogy azt szoktam, majd egy utolsó pillantást vetettem a feliratokra. Ám a látvány, ami szemem sarkában fogadott, további maradásra késztetett. Érdeklődve fordultam jobbra, hogy tisztábban lássam időm rablóját, a felismerés pedig egyszerre gerjesztett vigyorra és törte össze a szívemet.

Egy sír előtt helyet foglaló fiút láttam, ki maga elé beszélve vihorászott, vagy épp melankolikus tekintettel meredt a kőre. Túl messze volt ahhoz, hogy hallhassam szavait, de tisztán látni véltem szája mozgását. Ám senki nem volt körülötte, akire ráhúzhattam volna a kommunikáció befogadó szerepét. Hosszú percekig álltam földbegyökerezett lábbal, s próbáltam megemészteni a groteszk impressziót. Ugyanis nem úgy viselkedett, mint én. Nem csak pár szó hagyta el a száját, a fiú szüntelen beszélt a sírhoz, úgy téve, mintha az képes lenne válaszolni neki. Hamar eluralkodott rajtam a kíváncsiság, hogy vajon kihez jöhetett ki, de nem éreztem magamban elég kurázsit ahhoz, hogy odamenjek megkérdezni, valamint megzavarni sem állt szándékomban, így inkább hátat fordítottam, és elindultam kifelé a temetőből. Egész hazafele vezető útón a fiú emlékképe lebeget előttem, megfogalmazhatatlan érzelmeket korbácsolt fel bennem, de leginkább kíváncsiságom dominált. Képtelen voltam kiverni fejemből azt a meggyötörtséget, amit aurája sugárzott. Hiába mosolygott, keserv lengte be a levegőt körülötte, ami beitta magát mimikájába, gesztusaiba, s az én bőrömbe is. Talán ezért volt gondolataim tárgya elalvás előtt is. Még a fürdés sem mosta le rólam a különös élményt, éreztem a fájdalmas szagot.

~~~

Két nap múlva ismét látni véltem. Ugyanabban a pozitúrában, ugyanabban a ruhában, s ugyanazzal az arckifejezéssel és gesztusokkal. Engem pedig ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint korábban, és ismét nem tudtam fékezni őket. Szánalmat éreztem. Úgy gondoltam, talán még nálam is magányosabb lehet, ezért beszél egy sírkőhöz, s ezért nincs a barátaival inkább.

Ám újfent nem nyertem elég bátorságot ahhoz, hogy odamenjek hozzá.

~~~

Az első pillantás után négy nappal is kint ücsörgött. Nem érdekelte, hogy a tűző nap perzseli bőrét és fedetlen haját, nem számított neki, hogy nadrágja csupa por lesz hátul, vagy, hogy az apró kavicsok felsértik a tenyerét. Ugyanúgy ült ott, mint eddig.

– Szerintetek odamenjek? – fordultam szüleim felé, akik nem meglepő módon felelet nélkül hagytak. Ám mégis hallani véltem válaszukat, belegondolva, vajon mit mondanának egy ilyen helyzetben.

„Miért ne mehetnél? Nyugodtan beszélgess vele, Baekhyun!” – mondaná anyu.

„Menj csak, de ne lepődj meg, ha a torkodnak ugrik! Lehet, hogy beteg.” – figyelmeztetne apu, viccelődő hanglejtése pedig rögvest megadná nekem a kezdőlöketet. De fejemben korántsem bizonyult elég meggyőzőnek. Újfent csak szememet legeltettem az ismeretlen, távoli alakon, épp úgy, mint a párocska, akik elsétáltak mögötte. Furcsálló, már-már rosszalló pillantásokkal illették a fiút, majd mikor biztos távolságon kívül értek, összesúgtak. Biztos bolondnak nézték őt, a felismerés pedig még több sajnálatot indukált bennem. Soha nem akartam még annyira valamint, mint odamenni hozzá, és beszélgetésbe elegyedni vele. De képtelen voltam rá, így követve a pár példáját kisétáltam a temetőből, ugyanazzal az érzéssel, mint korábban.

~~~

A hatodik nap már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. A virágok öntözése után testem magától mozdult. Kezem lerakta a kannát, lábaim pedig az ismeretlen fiú irányába vittek, időt sem hagyva, hogy feldolgozzam az eseményeket. Mintha két részre szakadtam volna, s agyam többé nem állt volna összeköttetésben testemmel.

Minél közelebb értem hozzá, annál több feszültség munkálkodott bennem, megnémítva hangszálaimat, remegésre késztetve szívemet, s feszítve mellkasomat. Közvetlenül mögötte álltam meg, s habár biztos voltam benne, hogy hallotta lépteimet, nem szólaltam meg. Képtelen voltam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, teljesen meggondolatlanul közelítettem meg őt, s egyre inkább meg is bántam ezt a cselekedetemet. De már nem volt visszaút, így kénytelen voltam azon morfondírozni, hogyan nyissam a diskurzust.

– Szia. – Ügyes vagy Baekhyun, rosszabb nem jutott eszedbe!?

– Hello – pillantott hátra válla fölött, az arcán lévő mosoly pedig kellőképp megnyugtatott ahhoz, hogy folytassam a még el nem kezdett csevejt. Ám mikor ismét előre fordult elbizonytalanodtam.

– Zavarok? – érdeklődtem halkan, remélve, hogy hangom eljut hozzá.

– Dehogy – rázta meg a fejét. – Mára úgyis kifogytam a sztorikból – nevetett fel keserűen, kampókat akasztva szám sarkába, s szánakozó vigyorra húzva ajkaimat. Felbátorodva huppantam le mellé a porba, ezzel kissé felkavarva azt, így kénytelen voltam kezemmel elhessegetni a felhőt, hogy az ne menjen bele a számba, ha beszélni kezdenék. – Szeretnél valamit? – előzött meg kérdésével, és ismét felém fordult. Végre tisztes távolságból vehettem szemügyre arcát, ami közelről még meggyötörtebbnek tűnt. Hatalmas szemeiben feketén csillogott a búskomorság, arca vonásait pedig eláztatták a melankólia hatalmas, nehéz cseppjei, végigfolyva testén, megfertőzve egész kilétét. Hosszú, vékony lábait összefonva üldögélt a földön, ölében pihenő baseballsapkáját pedig a kitépett fűszálakkal töltötte meg.

– Bármikor kijövök, mindig itt talállak – kezdtem őszintén. Úgy éreztem, ha végre összeszedtem a bátorságomat, hogy megközelítsem őt, már semmi értelme nem lenne ferdíteni az igazságon. – És… mindig beszélsz. Nem szeretnék sebeket feltépni, de furdal a kíváncsiság.

– Meglepett, hogy hívatlanul berontasz ezen az ajtón – kuncogott, ez pedig mély hangjával párosítva ambivalens érzéseket keltett bennem. – Bár ezt a bejáratot nem lehet óvatosan kinyitni, szóval… – vont vállat tanácstalanul, majd csendbe burkolózott. Úgy véltem, éppen válaszát fogalmazza meg magában, így türelmesen vártam, s megpróbáltam addig mással elfoglalni magamat. Tekintetem automatikusan a sírkőre siklott, majd az abba vésett feliratra:

Oh Se Hun.

Élt: 1994 – 2013.

Nyugodj békében!

A fiút elnézve a föld alatt pihenő személy nem lehetett idősebb nála, sőt, talán fiatalabb. Így feleslegesnek tartottam megkérdezni, hogy valamelyik szülejét látogatja-e nap mint nap.

– A barátod volt? – érdeklődtem más vonalon, mire bólintással felelt. – Sajnálom.

– Őt vagy engem? – tette fel a kérdést, ami eléggé váratlanul ért. Hiába a klisé, a sajnálatot valóban komolyan gondoltam, de a válaszon el kellett gondolkodnom.

– Téged – feleltem pár másodpercnyi csendet követően. – Ő már egy sokkal jobb helyen van.

– Irigylem is ezért – nevetett fel, de hangja inkább a bánat csengőit szólaltatta meg.

– Egyébként Baekhyun vagyok – nyújtottam felé kezemet, kissé belemozdulva törzsemmel is. – Byun Baekhyun – javítottam ki magamat.

– Park Chanyeol – fogatta el a gesztust mosolyogva, ám amint elengedte végtagomat újfent a sírkő felé fordult, hogy továbbra is merengve mustrálhassa azt. – Na, valaki mégis csak idejött hozzám – nevetett fel vidáman, nekem pedig eltelt egy kis időbe, mire felfogtam – nem hozzám beszél. – Pedig már azt hittem, itt fogok megdögleni egyedül.

Nem tudtam, mit szólhatnék, de eszem rögvest meggyőzött, hogy a legjobb opció talán a hallgatás lenne. Érdeklődve figyeltem és hallgattam Chanyeolt, miközben önfeledten beszélt elhunyt barátjához, megosztva vele életének azon fordulatát, hogy megismerkedett velem. Bármilyen groteszk látvány volt elsőre, Chanyeol örömittassága mosolyt csalt az arcomra, s ezt leplezni sem tudtam. Megnyilvánulásomat pedig valószínűleg félre értette, mert hangja bent rekedt, vigyora lefolyt arcáról, s szemöldök ráncolva fordult felém.

– Nem vagyok bolond – jelentette ki rezzenéstelenül.

– Tudom – mosolyodtam el bátorítóan. – Csak jó téged hallgatni.

– Remélem, ez nem pejoratív megjegyzés akart lenni. – Hirtelen hangulatváltozása a vért is megfagyasztotta ereimben, alaptalan lelkiismeret-furdalást okozva bennem.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Komolyan beszélek.

– Akkor jó – pillantott vissza a sírkőre, majd a zsebében kezdett kotorászni. Érdeklődve vártam, hogy előhúzzon belőle valamit, ám mikor a tárgy megvillant a Nap fényében már tudtam, mire készül. Az öngyújtót követte egy arany-fekete doboz, amiből előhúzott egy cigarettát, a dobozt pedig felém nyújtotta. – Kérsz? – A válaszadás előtt anyámék nyughelye felé pillantottam. Szüleim mindig is ellenezték a dohányzást, így nekem se volt szokásom rágyújtani, de egy dologban mindig is biztos voltam: a cigarettának nagyon jó közösségkovácsoló ereje van.

– Kösz – húztam ki egy szálat a dobozból, majd megvártam, míg Chanyeol meggyújtja sajátját, s azt követően elvettem tőle az öngyújtót. Az első slukk felettébb égette nyelőcsövemet, s szinte éreztem, ahogy a több ezer mérgező anyag tüdőmre tapad, s elkezdi zabálni azt. De egyáltalán nem zavart a toxikózis, a második próbálkozás pedig már meg se kottyant. Chanyeol ráérősen fújta ki a füstöt, még el is játszadozott vele. Karikákat fújt a levegőbe, majd hosszú ujjaival szétszaggatta azokat, vagy szimplán csak azzal próbálkozott, hogy a körökön átjutassa a száját elhagyó szürke füstöt.

Fogai közt tartva a blázt halászott elő még egyet a dobozból, s mikor már elkezdtem szörnyülködni, hogy egyszerre kettőt szándékozik elszívni, meglepetésemre azt a szálat nem magának szánta, hanem barátjának. Kissé felegyenesedett, hogy elérje a közvetlenül a sírkő előtti növényzetet, majd félrekotorta azt, s mögé rakta a cigit. Ugyanoda, ahol a többi szál is hevert.

– Ez kedves tőled. – Nem tudtam, mit mondhatnék, ez a bugyutaság is az előtt hagyta el a számat, hogy átgondolhattam volna szavaimat és azoknak súlyát.

– Mindig oda dugom őket – világosított fel. – A cigaretta drága mulatság, biztosan lenyúlná valaki, ha a szeme elé kerülne.

– Az emberek olyan dolgokat is összeszednek, amikre nincs szükségük. Szimplán azért, mert kartávolságon belül van, eredeti gazdájának pedig se híre, se hamva – egészítettem ki a gondolatmenetet saját eszméimmel, amire Chanyeol egy bólintással és egy kurta mosollyal felelt. Szavaimat némaság követte, és egyikünk se érezte szükségét annak, hogy megtörje azt. Csöndbe burkolózva ültünk egymás mellett, s amíg én a sírkővel néztem farkasszemet dohányzás közben, Chanyeol új történetbe kezdett. Ismét nem nekem szánta gondolatait, újfent nem velem szándékozta megosztani életének emlékezetes darabkáit, mégis figyelmesen hallgattam őt, remélve, hogy jobban megismerhetem az elhangzottak révén.

Elmesélte Sehunnak, hogy milyen nehéz a munka, milyen modortalanok és elviselhetetlenek a kollégái, s hogy Luhant milyen rég nem látta. Feltételeztem, hogy ez a személy valami közös barátjuk lehet, így nem kérdeztem rá az ismeretlen említett kilétére, inkább érdeklődve hallgattam tovább és ittam magamba Chanyeol szavait.

Jelmezt öltött magára. Szélesen mosolygott minden egyes gondolatmenetnél, öblösen nevetett, ha a történet humoros fordulatot vett, a cigit tartó ujjaival ujjaival pedig a sír szélénél babrált, pont úgy, ahogy én szoktam, mikor sóvárgok szüleim jól ismert, mégis távoli érintése után. Ennél a gesztusánál bizonyosodtam meg Chanyeol álarcának valódiaságáról. Remegő keze, és sötéten fénylő szeme elárulta őt, bármilyen tökéletesnek tartotta a maga elé emelt maszkot. Nem akartam ledönteni a falakat, amiket felhúzott, és nem akartam átgázolni a szíve felé vezető kitaposatlan úton. Éppen ezért ültem mellette néma csöndben, s viaskodtam feltörésre készülő szavaimmal, amik már szinte égették hangszálaimat a füsttel együtt, hogy végre zöld jelzést kapjanak, s száguldhassanak kifelé belőlem.

– Nem tudom, megkérdezem. – Chanyeol váratlan és meglehetősen furcsa mondata rögvest felszegte fejemet. Vállat vonva fordult felém, majd tekintetünket összekapcsolva kérdésre nyitotta ajkait. – Te a szüleidhez jársz ki? – Hiába érdeklődött határozottan, hangja kissé félő, bátortalan volt. Amíg a válaszra várt, elnyomta a dekket a földön, majd egy műanyag palackba ejtette.

– Igen – biccentettem alig láthatóan, majd én is eloltottam a megrövidült szálat, hogy biztonságosan kidobhassam.

– Részvétem – húzta el a száját szomorúan és lélekfacsaróan őszintén. – Megkérdezhetem, hogy… mi történt velük?

– Autóbaleset – foglaltam össze egy szóval az emlékeket, de nem is szerettem volna hosszasabban kifejteni. Nem akartam feleleveníteni a rémképeket, ez sajnos nem olyan dolog, amiről ha beszél az ember, akkor jobb lesz. Egy halálesetet képtelenség feldolgozni. Meg lehet tanulni együtt élni a tudattal és a fekete lyukkal, amit a szívbe lő, de a felejtés megvalósíthatatlan. – A barátoddal mi történt? – Rajtam volt a sor, hogy érdeklődjek. Kérdésem már hosszú percek óta érlelődött bennem, de hála Chanyeolnak végre szabad utat tudtam adni neki.

– Megölték – lehelte ki a szavakat erőtlenül. Nem mondott többet, én pedig nem álltam elő újabb kérdéssel. Úgy véltem, épp eléggé martam bele a sebbe, nem akartam teljesen feltépni azt. Nem vállaltam volna felelősséget, ha elvérzik.

Az ismét ránk telepedett csendet egy apró moraj törte meg. Ijedten kaptam fejemet a forrás felé, a megkönnyebbültség pedig azonnal szétáradt testemben a faágon ücsörgő holló láttán. Rengeteg van a temetőben esténként, egyfajta jelképe is ez a madár a sírkerteknek. Teljesen hozzászoktam a látványukhoz, s amennyire ijesztőnek találtam őket eleinte, jelenleg olyannyira véltem őket megnyugtatónak. Társaságot jelentettek a csendben.

Ahogy tekintetem tovább siklott a hollóról az égre, megrökönyödve konstatáltam, milyen gyorsan telik az idő. A Nap fáradtságra hivatkozva nyugalomra tért, helyet adva a Holdnak, hogy az végre felkúszhasson az égre, és kékes fényével megvilágíthassa a természetet, ezzel együtt pedig Chanyeol arcát is, kihangsúlyozva a fiú fáradtságot és megviseltséget sugárzó vonásait. Még keservesebbnek tűnt ebben a gyér világításban, a hangulatra viszont még nagyobb impressziót gyakorolt. Búskomorság férkőzött a szívembe és lelkembe, eddigi beszélgetésünk pedig új értelmet nyert. Sokkal melankolikusabbnak éreztem az egészet, ahogy Chanyeol közelségét is. Aurája letargiát árasztott magából, Sehun nyughelye pedig felelevenített bennem minden rejtett emóciót, s új, borzalmas érzületeket generált bennem.

– Mindig úgy beszélek vele, mintha tudna válaszolni – szólalt meg váratlanul Chanyeol. – Eléggé ismerem már ahhoz, hogy tudjam, mire hogyan és mit reagálna. Az emberek sokszor idiótának néznek, ha meghallanak – nevetett fel fanyarul. – Szerinted is beteg volnék? – pillantott felém szomorú tekintettel, íriszeiben pedig a reményvesztettség csillagai fénylettek búskomoran. Megszakadt a szívem.

– Nem – válaszoltam rögtön, hangomat pedig nyugalommal próbáltam megtölteni. – Én is rendszeresen társalgok a szüleimmel, persze, nem ilyen hosszasan, mint te a barátoddal.

– Képtelen vagyok tőle elszakadni – vallotta be leszegett fejjel. – Túl sok időt töltöttünk együtt, és rengeteg dolgot éltünk át karöltve ahhoz, hogy a halála megkövetelje tőlem Sehun felejtését. – Meglepett a nyílt beszéde, de tagadhatatlanul és leplezhetetlenül örültem őszinteségének. Úgy éreztem, eléggé megbízik bennem, és kellőképp sorstársának érez ahhoz, hogy megossza velem emócióit, ezzel beszédre sarkallva engem is.

– Mikor halt meg? – érdeklődtem kissé felbátorodva.

– Fél éve – motyogta maga elé. – Azóta minden nap kijövök hozzá, hogy ott folytassuk barátságunkat, ahol vége kellett volna szakadnia. Próbálom a lehető legkisebb csomót kötni a kapcsolatunk félbevágott zsinórján. Igyekszem úgy tenni, mintha még mindig ugyan az lenne, s a Halál csontos, mégis erős keze nem törte volna derekát a barátságunknak. Olykor sikerül meggyőznöm magamat erről, de akárhányszor otthon találom magamat, mindig arra várok, hogy a mobilom megcsörrenjen, s Sehun beszédhibásan beleszóljon, hogy megint hatalmas hülyeséget csinált, és szüksége van a segítségemre.

Gombóccal a torkomban ültem mellette, s szavaival próbáltam leöblíteni a hangszálaimban lévő akadályt, de lehetetlennek bizonyult. Darabokra törtem legbelül, osztoztam Chanyeol érzésein, de ezúttal nem szánalmat éreztem. Kristálytiszta részvét és sajnálat kerített hatalmába, a tanácstalanság ujjai pedig nyakam köré fonódtak, és kegyetlenül fojtogattak, megakadályozva, hogy egy szót is kipréseljek magamból. Ám szerencsémre Chanyeol beszédesebbnek bizonyult nálam, így folytatta.

– Te hiszel Istenben? – Hirtelenjött kérdése cseppet meglepett, de nem volt szükséges válaszon elmélkednem.

– Nem – ráztam meg fejemet egyből. – Ha létezne Isten, nem azok az emberek halnának meg, akik, és nem azok maradnának életben és úsznának meg mindent, akik – osztottam meg vele teóriámat, amire egyetértő és elismerő hümmögéssel felelt.

– A halál pont annyira robusztus, mint amennyire aprónak tűnik. – Nehézsúlyú szavai ismét ambivalens érzéseket keltettek bennem a fadarabbal játszadozó Chanyeollal párosítva. Kifehéredett ujjakkal tördelte a botot egyre kisebb töredékekre, majd mikor megunta, felkapta őket a földről, s félre hajította. – Sehun remek ember volt, s hiába hiszem, hogy minden okkal történik, kétlem, hogy ez penitencia volna az Úr részéről. Viszont másfelől megközelítve talán mégis volt indoka.

– Igen? – billentettem kissé a fejemet, hogy jobban láthassam arcát.

– Ühüm – biccentett. – Ha Sehun nem lenne halott, valószínűleg sose ismertelek volna meg. Talán ez egy új kezdet – vigyorgott bárgyún, s láthatólag próbálta elhinni saját szavait, amik inkább csak vigaszként szolgáltak. Nem tudtam, mit felelhetnék, így hasonló mosolyt erőltettem fáradt arcomra. Hosszú pillanatokig csak szemeztünk egymással, egyikünk se volt ötlete, hogy egy ilyen helyzetben mit kéne, vagy mit lehetne mondani. Újfent fürkészni kezdtem íriszeit, amikben a Hold fénye ragyogott észveszejtően, s talán ez a kékes árnyalat volt az egyetlen szín, ami fellelhető volt szivárványhártyáiban. Tekintete sötét és komor volt, megfürdetve engem abban a melankóliában, amit árasztott.

– Elég furcsa humora van az Úrnak – horkantottam fel végül, majd megszüntettem a szemkontaktust. – Többször is tapasztaltam már.

– Talán ezt nevezik fekete humornak – egészített ki elmerengve. – Kérhetnék tőled valamit, Baekhyun? – egyenesedett ki hirtelen, ezzel hasonló cselekedetre ösztönözve engem.

– Mit? – vontam fel érdeklődőn egyik szemöldökömet. Válasz helyett ismét a zsebében kezdett keresgélni, meglepetésemre pedig egy fényképet húzott elő. Ő volt rajta egy körülbelül ugyanolyan magas, szőke hajú fiúval. Mielőtt rákérdezhettem volna, kit ábrázol a kép, Chanyeol ismét beszélni kezdett.

– Holnap lesz Sehun születésnapja. A huszonegyedik. Nekem viszont nem lesz időm kijönni a temetőbe elhozni a képet, mivel dolgozom. Megtennéd, hogy egy mécsessel karöltve kiteszed a sírkőhöz? Nagyon megköszönném. – Képtelen voltam nemet mondani. Kérlelő és reményvesztett tekintete azonnal meggyőzött, tudatom nélkül bólintottam rá kívánságára. Meghatódva mosolygott, s fogta meg kezemet, hogy beleejthesse a képet. Ujjaim megremegtek, mikor a kemény fotópapír hozzájuk ért. Késztetést éreztem, hogy mindennél és mindenkinél jobban vigyázzak rá, sokat jelentett számomra, hogy teljesítsem Chanyeol kérését, és ne kelljen csalódnia bennem. Rábízta ezt a fontos feladatot egy olyan személyre, akit tulajdonképpen nem is ismer. Nem állt szándékomban eljátszani vak bizalmát.

~~~

Egész éjszaka és napközben is Sehun születésnapja járt a fejemben, így képtelenségnek bizonyult elfelejteni a feladatomat. Ígéretemet betartva tértem be a temető melletti üzletbe, hogy vegyek egy mécsest és egy gyufát, amivel majd meggyújthatom azt. Tekintetem az összes árun elidőzött, pénzem pedig égette a zsebemet. Rengeteg mécses mellett elhaladtam, mire megtaláltam az igazit, amit méltónak találtam erre a célra. Nem akartam egyszerűt venni, csak azért, mert olcsó. Egy wont se sajnáltam rá, nem érdekelt, hogy sikerült majdnem a legdrágábban megvásárolnom.

Először megbízásomat teljesítettem, szüleim nyughelye előtt kisebb lelkiismeret-furdalással telve haladtam el, de tudtam, hogy felnéznének rám ezért a cselekedetemért, így arcomra széles mosoly szökött, mihelyst meghallottam fejemben anya boldog és büszke hangját, s megéreztem hátamon apa erős, elismeréssel teli érintését. El akartam nekik mesélni, mi történt velem előző nap. Szemtől szemben. Látni akartam tekintetüket szavaim hallatán, meg akartam tapasztalni reakciójukat, és ki akartam kérni a véleményüket Chanyeolról. Ám ez lehetetlen volt, így be kellett érnem a reflektálás nélküli kitálalással, ám előtte Sehun sírjához vettem az irányt.

Nagyot sóhajtva raktam le a mécsest a kő szélére, majd tűrtem félre hajamat, amit a heves szél táncoltatott egész úton, a koreográfiának hála pedig pozitúrája meglehetősen kényelmetlenné vált számomra. Az idő sokkal hűvösebbnek és komorabbnak bizonyult, mint előző nap, talán éppen ezért illett a hangulatomhoz annyira. Előkotortam nadrágom zsebének mélyéről a gyufát, majd kihalásztam a gyertyát a porcelán tartóból. Az szél meglehetősen nehezítette dolgomat, három gyufaszálat pazaroltam el, mire végre sikerült narancssárga fényt varázsolnom. Tenyeremmel óvtam azt, hogy ki ne aludjon, majd meggyújtottam a gyertyát. Ügyelve, hogy ne perzselje le bőrömet csúsztattam vissza a mécsesbe, majd megkerestem a képet is. Tekintetem hosszú percekig elidőzött rajta. Olyan boldognak tűntek. Olyan gondtalannak és örömittasnak, ám a képen szereplők hangulata nem kerített hatalmába, inkább másfajta emóciót lobbantott fel bennem. Szomorúságot, mégpedig Chanyeol iránt. Át akartam ölelni, s a fülébe akartam suttogni, hogy nem lesz semmi baj, Sehun már egy jobb helyen van, s ha nem is tudom legjobb barátját pótolni, mostantól mindig itt leszek neki. Mert valóban így éreztem. Egy napja ismertem, mégis úgy véltem, szükségünk van egymásra. Kötődtem hozzá. Ugyan olyan magány áradt belőle, mint belőlem.

Óvatosan elhelyeztem a képet a mécses mellett, ügyelve, hogy ne kapjon lángra, de a szél ne is repítse magával, és a gyertya és a sírkő közé támasztottam, közvetlenül a cigis növényzet mellé. Kissé takarásban volt, de az én távolságomból tisztán lehetett látni. Büszkén mosolyogva szemeztem a fotón szereplőkkel, s rögtön hiányérzetem támadt. Furcsa volt Sehun nyughelye előtt ácsorogni Chanyeol nélkül, de az vigasztalt, hogy másnap ismét láthatom.

~~~

– Köszönöm – mosolygott meghatottan Chanyeol, majd karját felém nyújtva közelebb lépett hozzám. Reménykedtem, hogy hálálkodva magához von, de ehelyett félúton félbeszakadt a mozdulatsor, s visszaejtette végtagját maga mellé.

– Semmiség – hunytam le szememet megkönnyebbülve, s ahogy a napokban már oly sokszor, testem most is magától mozdult. Tettem egy apró lépést oldalra, hogy közelebb legyünk egymáshoz, majd karomat átfontam derekán. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek váratlan érintésemtől, de olyan jóleső érzés ragadott magával, hogy képtelen lettem volna elszakadni tőle.

– Biztos tetszene neki és értékelné – lehelte ki szavait erőtlenül, mégis boldogan.

– Tetszik is neki, és értékeli is! – javítottam ki egyből, Chanyeol pedig vette a célzásomat, s halkan felnevetett. Teste elernyedt ölelésemben, ezt pedig jó pontnak könyveltem el. Mikor pedig fejemnek döntötte sajátját, minden kétség szertefoszlott bennem. Biztos voltam abban, hogy nyaka majd’ kitörik a fejnyi magasságkülönbségtől, de őt látszólag egyáltalán nem rendítette vissza a kényelmetlen tartás. Nem tudom, meddig állhattunk ebben a laza, mégis bensőséges ölelésben, de nem is érdekelt. Szívmelengető és gyötrő volt egyszerre, eme érzések egyvelege pedig további maradásra késztetett Chanyeol oldalán.

– Bemutatsz a szüleidnek? – törte meg a kellemes csendet, ám hangja cseppet sem volt zavaró, inkább nyugtató. – Szeretném látni őket.

– Már nekem is eszembe jutott – néztem fel rá mosolyogva, ő pedig osztotta megindítottságomat.  Íriszei meghatódottságról árulkodtak, így ha akartam volna, akkor is képtelen lettem volna nemet mondani kérésére.

– Te pedig ki ne gyulladj nekem! – förmedt rá a képre Chanyeol, tekintetét követve pedig én is Sehun szemeibe néztem. – Még visszajövök, de ha azt látom, hogy lángolsz, magam sem tudom, mit csinálok veled! – Mutatóujjával hadonászott beszéd közben, még jobban nyomatékosítva figyelmeztetését. Jót derültem ezen a cselekedetén, s mosollyal az arcomon fontam össze ujjainkat, s vezettem oda szüleim sírjához. Készségesen és csöndben követett engem, csak a talpunkkal érintkező kavicsok keltettek zajt az esti órákban.

Kellemes volt vele lenni. Chanyeol olyan volt számomra, mint egy pohár jeges tea egy forró nyári napon, egy mentőmellény a feneketlen vízben, vagy egy szál cigaretta egy ínséges pillanatban. Már-már életmentő. A témáink sokszor voltak komolyak, mégse deprimáltak le sötét eszméi, sokkal inkább örültem azonos gondolkodásmódunknak. Biztos voltam benne, hogy szüleim kedvelnék őt, éppen ezért sajnáltam, hogy a személyes találkozó egyenlő volt a lehetetlennek. Viszont bíztam benne, hogy fentről látják, mennyi öröm és boldogság gyülemlett fel bennem az elmúlt napokban, az összes melankóliával és keserűséggel együtt, amiket beszélgetéseink korbácsoltak fel bennem.